Itt az utazási szezon.
Balga, ki azt hiszi, hogy csak emberek utaznak földrészeket átszelve pár óra alatt: az egzotikus kórokozók éppúgy örülnek a környezetváltozásnak, mint az a kosárnyi különleges gyümölcs, amelyről lemostuk őket, mikor asztalunkra került kedves világjáró rokonaink jóvoltából néhány igazi, bangkoki ínyencség. Ínyközpontú ország- és világjárásaink élményeiről szóló sorozatunk első darabját így mindjárt közös vadászatra való felszólítással kezdhetjük, hisz az alább bemutatásra kerülő gyümölcsök magyarországi lelőhelyeinek feltérképezése igazi hálózati kihívás.
Hazamegy tehát az egyszerű bangkoki polgár, és gyümölcsöt eszik. Szegénynek esélye sincs, hogy előzőleg beugorjon az éjjel-nappaliba valami igazán egzotikus cuccért, mondjuk cseresznyéért, így kénytelen beérni egyszerű, hétköznapi vackokkal: elnyalogat egy duriant vagy sapodillát, és közben arról álmodik, hogy egyszer majd összegyűjt egy igazán távoli országba szóló repülőjegyre valót (m-a-g-j-a-r-o-r-sz-z-a-g), és ott végre körtét fog zabálni két pofára az unalmas rambutan helyett.
A rambutanevés ráadásul azonnal harccal indul: ennek a gyümölcsnek ijesztően szőrös, a vadgesztenye burkához hasonló külseje van, és ezzel keményen meg kell vívni, hogy előbukkanjon a tejfehér, szilva méretű és formájú gyümölcshús, közepén a datolyáéhoz hasonló maggal. A mag héja természetesen lehámlik, hogy jól beszorulhasson ember foga közé. A rambutan íze savanykás, a nálunk ismert gyümölcsökhöz nem nagyon hasonlítható zamatú. Nagy hőségben kellemesen üdít, de nem enyhítheti szegény bangkoki júzer vágyakozását arra a bizonyos repülőjegyre.
Pedig tudhatná, hogy betevő napi durian-adagját nem vihetné magával; ugyanis e nagyon kedvelt és Bangkokban majdnem egész évben kapható gyümölcs annyira büdös, hogy nem vihető fel semmilyen közjárműre – így repülőgépre sem. A képek tanúsága szerint amúgy is elég furcsa külsejű gyümölcsöt egy európai vámos egyébként is simán biológiai fegyvernek nézné, pedig a durian sötétbarna tüskés páncélja az elbeszélések szerint vajszínű, krémes állagú, finom gyümölcshúst rejt.
Ha emberünk eljut végre Magyarországra, ehet akár papayát is: a nálunk is ismert, és jobb zöldségeseknél vagy megaáruházakban régóta kapható gyümölcs pazar színekben pompázik; s ha félbevágva, nedvesen megcsillogtatja narancsszínű húsát, közepén a fekete magokkal, körülvéve a sötétzöld héjjal, azonnal megindul a nyálelválasztás. Krémes állagú húsa elolvad a szájban, és olyan új zamattal ajándékoz meg, ami azonnal a rabjává tesz. A papaya egészen kiváló csemege, ezzel együtt nem illegális és nem erkölcstelen, tehát valószínűleg hizlal. Mindazonáltal méltányos költségért nagyon fel lehet vele turbózni akár egy hétköznapi gyümölcstortát vagy -salátát is.
A mangó, ami szintén kapható nálunk, vetekszik a papayával ízben, külsőben egyaránt. Indiában viszont a mangóérés idején mindenütt ez kapható, egyszerűen „it’s mango-time”, és kész.
Ugyanaz a jelenség, mint nálunk a dinnyeszezon: a csapból is dinnye jön, felszaporodnak az óverdózisos esetek, aztán végül a nagy része megy a szemétbe.
Sajnos dinnyeszezon-logisztikailag le vagyunk maradva Indiához képest: náluk a mangóhoz még a repülőtéren is hozzá lehet jutni. Bár az is lehet, hogy a korszerű géntechnológiával manipulált gyümölcs így szaporítja magát szerte a világon. A mangó héja lehámozandó (pedig abban van a vitamin, öe), a belsejét a nagy magról könnyű leválasztani, majd egyenletesen szeletekre vágva banánlevélen szokás tálalni. Ennek hiányában Magyarországon az egyszerű, kézzel festett, antik meisseni porcelántányér is megteszi. A repülőgépes szaporodás nálunk nem jön be: a mangó magját Magyarországon ugyanis nem érdemes tartogatni és elültetni, mert nem kel ki. Vagy nem bírja a mi éghajlatunkat, vagy eleve úgy manipulálták genetikailag, hogy nekünk, magyaroknak mindenképp fizetni kelljen érte.
(Erzsike, szóljon hétfőn, hogy az ENSZ-be erről levél menjen.)
A sapodilla neve bizonyára szappant jelent, hasonló a mérete és formája is. Világosbarna, fényes héját lehámozzák (környezetbarát csomagolás), a húsa is barnás, krémes állagú (Dove), az íze pedig egészen különleges, kicsit karamelles. Elolvad a szájban és hosszú ideig nem hagyja magát élvezni, mert egyszerűen lecsúszik az ember torkán. Ez is azt bizonyítja, hogy szappanféleség, csak a termelők nem tudják, hogy ezt az oldalát is hasznosíthatnák. Az evésére is rá lehetne szokni, bár nagyon édes, nyilván magas a cukortartalma, és jó sok kalória van benne.
Bangkokban divat a bizarr. A természet is tudhatta ezt, amikor a mangosteent alkotta. Sötétbordó külseje van, körülbelül sárgabarack méretű, tetején zöld levélkalappal. Ha kettévágják, jön az újabb meglepetés: a belsejében a mandarinéhoz hasonló méretű és formájú gerezdek bújnak. Akár valami speciális thai labdajátékhoz is lehetne használni még egészben – anélkül, hogy baja esne, mert a belét jó alaposan becsomagolták. Belül a gerezdekben fekete, cseresznyemaghoz hasonló magra lehet gyanútlanul ráharapni: Bangkokban minden másfeledik fogorvos ezt ajánlja, jobb piacokon már eleve fogorvos-klánok biztosítják a mangosteen-ellátást, és a gyümölcshöz a névjegyüket is mellékelik.
Fentebb már virtuál-izélt bangkoki polgárunk, amikor eljön a Pusztára és részt vesz egy rituális, echte ungarische faültetésen, simán összecserélheti a cserebogárlárvákat kedvenc mangosteenjének belével, ugyanis a gerezdek élénken emlékeztetnek erre a gusztusos csemegére. Bár ki tudja, lehet, hogy ízben sincs sok különbség, cserebogárlárvát még nem ettünk.
Thaiföldön a hashajtónak is környezetbarát csomagolása van, fán terem és így az ottani TB nem is foglalkozik vele, az államtitkárok idejük java részét levélírással tölthetik. A tamarind persze meg is sínyli ezt a hanyagságot: szopogatásra javallt magja cseppet sem hasonlít semmilyen tablettához és gyógyszernek sem az igazi: nem elég keserű.
Kockázatok és mellékhatások tekintetében olvassa el Bújócskáék cikkeit, vagy kérdezze meg orvosát, zöldségesét.
A szomjas bangkoki polgárok az utcán nem kólától kapnak gyomorrontást, hanem még éretlenül leszedett kókuszdiót fogyasztanak, aminek kunyhó alakúra faragott zöld héjába nyomják a szívószálat: Always Coco Coolie.
A ráérősek a még éretlen gyümölcs húsát is lekapirgálják kanállal a héj belső faláról, nem tudván egyrészt, hogy egy bizonyos fajta szénsavval magától lejönne, másrészt mennyivel egyszerűbb a sarki diszkontban megvenni a szárított kókuszreszeléket, ami szerencsés esetben esetleg még sertésfejhúst, ízfokozót, engedélyezett ételszínezéket és természetazonos aromát is tartalmazhat.
Ezért a felfedezésért is megéri a repülőjegyrevalót összegyűjteni és átugrani ‘Magyarba’.
Szeretettel várjuk tehát az egzotikus gyümölcsök magyarországi lelőhelyeit Bújócskáék emilcímén, és csak semmi pestizmus: egy sapodilláért érdemes átszelni akár a fél országot is. Az eredményesen vadászók között nullás hozzászólásokat és egy kosár megunt cseresznyét sorsolunk ki.